Az angyal, az ártatlan, a démoni és én. Part 2.

  Miután Lydia elaludt, én is átvonultam a szobámba, ami az övé mellett volt. Leültem az ágyra és gondolkoztam.
  Ha a Mester azt mondta, hogy harc lesz, akkor nagyon fel kell készülnünk, mert valószínűleg az évszázad csatája van készülőben. Fegyverekkel vagy szavakkal, de fel kell vennünk a harcot az igazság ellenségeivel szemben.
  Nem éreztem magam elég erősnek a megpróbáltatásokhoz, és az egyetlen, akiben igazán biztos lehettem, Leon, távolt volt tőlem.
  Egyetlen dolgot tehettem: tanácsot kellett kérnem.
  A szekrényhez léptem, és az egyik fiókból egy apró, ezüst pengéjű kést vettem elő.
  A szoba keleti falán egy feszület és egy kis méretű, réges-régi Mária-kép volt. Ez utóbbit még a nagyanyámtól kaptam, aki szintén tagja volt a Testvériségnek.
  Letérdeltem a kép és feszület elé, a késsel egy kis vágást ejtettem a bal csuklómon, és keresztet vetettem. Addigra a sebből kiszivárgott néhány csepp vér. A jobb mutatóujjammal belenyúltam, és keresztet rajzoltam vele a homlokomra, a számra és a szívem fölé.
-In the name of Lord, I ask you to come here to me, my guardian angel from the Heaven!- motyogtam. Angolul, és nem latinul, mert az angol a La Lingua Pura, vagyis a tiszta nyelv.
  Behunytam a szemem és vártam az őrangyalom érkezését.
  Minden embernek van saját őrangyala, ám igen kevesen tudják a módját a velük való kapcsolatfelvételnek. Még a niceai zsinat előtt, az őskeresztények korában szinte teljesen természetes volt angyallal kommunikálni, de azóta ez a módszer eltűnt a köztudatból. Viszont a Testvériség köreiben fennmaradt a szokás.
  Talán fél perc telhetett el, mikor meghallottam a jól ismert, élénk, vidám hangot.
-Már itt is vagyok!- mondta. Kinyitottam a szemem és felnéztem a képre, amin ezúttal nem a vászonra festett Mária, hanem az őrangyalom mindig mosolygó arcát láttam.
-Wendy, per amorem Dei, ne ijesztgess! Légy kissé halkabb, még a végén észrevesznek!- korholtam, aztán felálltam és leporoltam a térdeim.
-Jó, jó, értem! Mi a gond?- kérdezte.
-Miért véled, hogy gondom van?
-Mert csak olyankor fordulsz hozzám! Az eszedbe se jut, hogy esetleg lehet velem "csak úgy beszélgetni" is, ugye?- szidott le. -Szép, mondhatom!
-Tudod, hogy alig van szabad percem! De legyen. Ígérem, szakítok rád időt, jó?
-Azért mondom! Na, térjünk a tárgyra!- mondta megenyhülve. Wendy áldott jó lélek, komolyan, ám egyetlen alkalmat sem hagyna ki, hogy leszidjon.
-Nem szeretnél kémkedni egy picit?- kérdeztem.
-Melissa, tudod te jól, hogy ha akarnék, se tudnék.
-Igen, emlékszem, angyal-dolog. De csak susognak valamit égi körökben az elkövetkező próbatételekről!
-Nézd, Melly, pontosan annyit tudok, mint te. Hogy harc lesz, és hogy te meg a Testvériség rendesen benne lesztek a sűrűjében. Ennyi.
-Ígérd meg, hogy ha megtudsz valamit, elmondod!
-Ígérem. De nem tartom valószínűnek, hogy bármi részlet kikerülne. Valamint, a részleteket ti alakítjátok, nem az égiek.
-És szerinted elég erősek leszünk?- osztottam meg vele a félelmemet.
-Részemről azt mondanám, igen. De nem akarok hazudni, szóval meglátjuk.
-Köszönöm a biztatást!
-Figyelj, én összehordhatok itt neked hetet-havat, de nem mész vele sokra!- vágott vissza.
-Jó, igazad van. Viszont most megyek aludni.- fojtottam el egy ásítást. -Jó éjt, Wendy!
-Jó éjt, Melissa!- búcsúzott.
  Néhány másodperc múlva a festményem újra az eredeti minta látszott...

Az angyal, az ártatlan, a démoni és én. Part 1

Először is, sorry, mindenki, hogy több, mint egy hónapja (!) nem volt rész. Sajna lefoglalt a nyolcadik évvégének nevezett rémálom. De már készül az ezutáni rész is!


-Melissa, de jó, hogy jöttél!- nyújtotta ki felém a kezét kisasszony.
-Úrnőm, igyekeztem vissza. Minden rendben?- nyitottam ajtót és bekísértem.
-Igen, igen, minden rendben van, csak hiányoztál és aggódtam, hogy bajod esett az úton.
-Minden tökéletesen sikerült, ne aggódj! Nem tesz jót neked! Vacsoráztál már?- kérdeztem, mikor beértünk a szalonba.
-Még nem. Megvártalak.
-Köszönöm, kisasszony! Begyújtok a kandallóba, jó?
-Az jó lesz, már kezdtem fázni kissé.- mondta.

Sejtettem. Itt van az egész személyzet, szép fizetéssel, teljes ellátással, de egyiknek sincs gondja arra, hogy figyeljenek Lydiára.
Pár perc múlva már pattogott a tűz a kandallóban. Az egyre növekvő lángok megvilágították a fiatal lány arcát. Eléggé ismerem már ahhoz, hogy lássam, az imént hazudott. Koránt sincs minden rendben, és ez teljesen látszik is rajta. Ha rákérdeznék, csak letagadná, de tudtam, hogy úgy is elmondja, csak idő kérdése. Nekem bármit elmond.

-Kevésbé fázol már, ugye? Hozok ennivalót!- simítottam meg a vállát és elsiettem a konyha felé.
Nem szerettem egyedül hagyni, nagyon nem. A legjobb, ha figyelek  rá.
 A konyhában Nancy-t találtam, a szakácsnő lányát. Jóindulatú, ám esetlen lányka. Mikor odaértem, épp valami edényt törölgetett, de ahogy meglátott, abbahagyta. Elmondta, hogy merre találom a Lydia kisasszonynak és nekem kikészített ételt, megköszöntem, megkért, hogy oltsam majd el a lámpásokat és el is ment.

                                                                     XXXXX

  Csendben megvacsoráztunk, aztán mesélnem kellett Lydiának az "utazásomról". Ilyenkor mindig kitalálok neki valamit, nagyon szereti hallgatni ezeket a "meséket".
  Késő este volt már, mikor felkísértem a szobájába.
-Mostmár elmondod, mi bánt?- kérdeztem, mert még egy szót sem ejtett a témáról.
-Nem lényeges. Semmiség.- mondta sietve.
-Igen, értem. És ez a semmiség miatt vérzel?- nyúltam a szoknyája felé. Már korábban feltűntek az apró, vörös foltok a combja felett a ruháján, és a gyanúmat csak erősítette, mikor megkért, hogy ne segítsek neki hálóruhát venni aznap.
-Ne!- kapott a kezemhez. -Kérlek, hagyj! Ezt nem szabad! -mondta ijedt hangon.
-Talán butaságot csináltál, Lydia kisasszony? Legjobb lesz, ha elmondod. Nem hagyhatom, hogy bárki ártson neked!
-Senki nem bántott. Csak nem akarok pokolra jutni.- motyogta.
-Nem értem. Miért jutnál pokolra?- néztem rá döbbenten, majd kihúztam a kezéből és feltűrtem a szoknyája alját.
Amit láttam, azon muszáj volt elszörnyülködnöm. Majdnem közvetlenül a bal térde felett szorosra húzott szöges övet viselt, ami mély sebeket ejtett rajta. Cilíciumot.

-Miért van ez rajtad? Ki mondta, hogy vedd fel? Ki adta? Mióta hordod?- zúdítottam rá a kérdéseket.
-Kérlek, ne haragudj rám! Shelby atya mondta, hogy ha ezt hordom, és naponta ötször könyörgök a megbocsátásért, akkor nem jutok pokolra. Szerinte azért vagyok vak, mert nem elég tiszta a lelkem, hogy lássam a teremtett világot. Tegnap este óta viselem, és nagyon fáj. Remélem, ez segít.
-Kisasszonyom, engedelmeddel, Shelby atya ennél nagyobb sületlenséget nem is mondhatott volna! Még, hogy pokolra jutsz! Nem akarom többet meglátni rajtad a cilíciumot! Az Úr nem azért szeret, ha fájdalmat okozol magadnak! A pappal pedig majd én beszélek.- magyaráztam el neki, miközben levettem róla a szöges övet, és elláttam a sebeit.
  Istenem, hogy beszélhet ilyen szörnyűséget pont egy pap? Voltak már kétes húzásai a Vatikánnak, hogy az egészen megbotránkoztatóakról még szót se ejtsek, de nem hittem volna, hogy szokássá teszik az aszkéta-életet...

Vissza az életembe

Vasárnap este lett, lassanként ismét útnak kellett indulnom.
Az úrnőm - alig 17 éves, árva, vak, szinte még kislány - úgy tudja, hogy vidékre mentem a rokonaimhoz. Biztosan nagyon vár már haza.
 Két éve, egy tűzvészben vesztette el az anyját, az apja már régebben meghalt egy vadászbalesetben.
Szobalánya és társalkodónője vagyok, ám mégis legjobb barátjaként kezel.
Az igazat megvallva fáj, hogy folyton hazudnom kell neki, de a Testvériségről ő sem tudhat.
Minden este, mielőtt lefekszik, el kell neki mesélnem, mit láttam aznap. Minden érdekli, de legjobban a színek. Megtanultam már leírni neki majdnem mindent. Néha kérdez a gyermekkoromról meg a családomról is. Persze kissé átköltve tálalom neki a dolgokat.
Már majdnem egy éve vagyok mellette. Néha, mikor elmegyek hétvégére, sír utánam. Tudom, hogy nem kellett volna, de akaratlanul is megkedveltem. És mivel ő is kedvel, nem sok jóra kell számítanom a többi beosztottjától. Rengetegszer űznek gúnyt belőlem. Legtöbbször már meg se hallom. Talán megkeseredtem. Volt mitől.
A hivatásom tartja bennem a lelket, de arra meg az időm kevés.
Leon szerint ez így van jól, hogy én még mutatkozhatom szabadon, és van egy biztos alibim, így könnyedén jutok hírekhez. Csakhogy nem olyan egyszerű tőlük távol lenni, hiszen nekem a Kegyvesztettek testvérisége a családom. Viszont a tudat, hogy a Testvériség hasznára lehetek, megnyugvást ad.

Nem sokkal sötétedés után útnak indultam. Előtte búcsút vettem mindenkitől, és Leon ezredszer is a lelkemre kötötte, hogy nézzek utána annak a papnak.
Úgy mentem, ahogy jöttem: Csendben, gyorsan, egyedül és üres kézzel. A város kihalt volt, csak néhány kóbor állat lézengett az utcákon és egy fogadóból hallatszott némi zaj.
Fél óra alatt az udvarházhoz értem. Bőven díszített, emeletes kőépület volt a város központjától nem messze, hatalmas park vette körül. Nem is park, sokkal inkább liget.
Bentről fény szűrődött ki, és ahogy beléptem a kapun, megláttam, hogy az Úrnőm az ajtóban állva vár rám.

Ahonnan nem várnád...

  -Álmomban megjelent nekem a Mester. A következőket mondta:
"Erősítsd meg a hitüket, edzd meg a lelküket, tedd próbára az engedelmességüket, hogy felkészülhessenek a rájuk váró küldetésre! Tizenkét héten át minden Szertartáson olvassatok fel az Írásból. A  tizenharmadik vasárnap újra eljövök. Addigra álljatok készen!"
  Remélem, így már értitek a tettem. Nem tudom, mit szán nekünk a Mester, de fel kell rá készülnünk. Kérlek titeket, barátaim, vegyétek komolyan ezt! - kérte Walter.
Még soha sem láttam őt ilyennek. Átszellemült arccal, komolyan, ám mégis mosolyogva beszélt. Még csak eszünkbe sem jutott kételkedni a szavaiban.
  Tudtam, hogy nagy dolog készül, hiszen a Mester nem szokott csak úgy megjelenni és figyelmeztetni minket. Az a hír járta a Kegyvesztettek köreiben, hogy legutóbb majdnem kétszáz éve jött el egy akkori tag álmába. Azután is majdnem az álszentek kezébe került az Írás.
Ezt még megkockáztatnunk sem szabad!
 Mint a többiek, én is Leon-tól vártam reakciót. Választ. Utasítást.
Csakhogy ő percekig szótlanul bámult maga elé, nem is mozdult.
Végül aztán mégis ő törte meg a csendet.

- Ha készülni kell, készülni fogunk. Ha harcolni kell, harcolni fogunk. Ha pedig meg kell halni, meghalunk, de nem vallunk szégyent. Tudjátok a dolgotokat, testvéreim. Most pedig hallgassuk meg az Úr igéjét az Írásból. Walter, kérlek!

Szertartás

Vasárnap délelőtt lévén meg kellett tartanunk a Szertartást. Mivel misén nem vehettünk részt (egyrészt, mert rögtön lebuknánk, másrészt mivel a Szentatya kiátkozott minket, ebből is ered a "Kegyvesztettek" név) ez a kis idő, amit ige liturgiára szánunk, ez maradt nekünk minden. Imádkozunk, hálát adunk, felolvasunk a Bibliából. Fél óra, amit csak a Mesternek, az Atyának és a Szentléleknek szentelünk.

Mire mind egybegyűltünk, Walter is előkészült. Ő volt a soros a héten, mint prédikátor. Minden vasárnap más vezeti a liturgiát, ez már hagyomány.

Walt kitette az asztalra a feszületet, egy cseréptálban szentelt vizet, a Bibliát. Körülültük az asztalt, s mind keresztet vetettünk.

-Testvéreim, barátaim!- szólított meg minket felállva, s ezzel meg is kezdte a szertartást. -Ma ismét összegyűltünk, hogy dicsérjük az Urat, s áldását kérjük küldetésünkre. Mondjuk hát el együtt az imát, amelyre a Mester tanított minket!- szavait követve egyesével a szentelt vízhez nyúltunk és keresztet rajzoltunk a homlokunkra. Majd együtt hangos imába fogtunk:

-Pater Noster qui es in Caelis...

Míg mi imádkoztunk, prédikátorunk a helyiség sarkában lévő súlyos, sűrűn vasalt tölgyfa ládához lépett. A ládát három lakat zárta. Walt kinyitotta, és kivette belőle a fehér gyolcsba takart könyvet.

Szívem szerint rákiáltottam volna, hogy ugyan mit csinál, de inkább tovább motyogtam az imát.

-...si cut in Caelo et in Terra...

Fél perc elteltével Leon megszorította a kezemet és kérdőn rám pillantott. Alig láthatóan megvontam a vállam, elkaptam róla a tekintetem. Magam elé, az asztalra bámulva próbáltam valami elfogadható magyarázatot találni társunk cselekedetére, de nem sikerült.

Az Írás, vagyis a Mester evangéliumának őrzése a küldetésünk, amely fontosabb mindennél e világon. Sok évszázada már, hogy elődeink gondjára bízta e nagy kincset maga a Mesterünk, Jézus Krisztus.

Egy évben csak egyszer, Urunk feltámadásának ünnepén (vagyis húsvétkor) vesszük elő, hogy felolvassunk belőle.

-...sed libera nos a malo! Amen!- fejeztük be, Walter pedig óvatosan letette az Írást az asztalra. Mindannyian mélységes tisztelettel tekintettünk a szent ereklyére.

Leon-nal szinte egyszerre szólaltunk volna meg, hogy kérdőre vonjuk Walter-t, ám ő megelőzött minket:

-Biztosan felmerült már bennetek a kérdés, hogy miért szegtem meg a szabályt, miért vettem elő az Írást. Nos, a válaszom: az elmúlt éjjel álmot láttam...

Ki legyen az?

Másnap reggelre összehívtunk egy megbeszélést. Hasznos az ilyesmi, főleg amikor kifogyunk az értelmes ötletekből. Ugyanis sem drága bátyámnak, sem nekem nem volt tervem az előttünk álló feladatra: a tagpótlásra.

Az ilyen megbeszélések vagy reggel, vagy vacsoránál zajlanak. Tapasztalatból: ilyenkor a legaktívabb a társaság.

Ami a mostani városunkat illeti: több, mint két hónapja vagyunk itt, eléggé berendezkedtünk már, jó hely. Nem akarok egyhamar továbbállni. Bár valóban jobb itt, mint északon, a főváros körzetében, ahol gyakran hetente kellett költözködnünk.

A helyről nem kellett döntenünk, tehát a tárgy kizárólag az új tag személye volt.

Őszintén reméltem, hogy ha Leon és én is csődöt mondtunk, legalább Vincent előáll valamivel. Hiába, ő a Kegyvesztettek esze.

-Lássunk neki! Ugye mindenki tudja, hogy mit akarunk megvitatni. Kérném az ötleteket!- mondta Leon, majd ő is leült közénk.

Vagy egy percig teljes csend honolt. Úgy látszik, mindenkit mélyen érintett a társunk halála. Az igazat megvallva, engem is, de nem engedhetem meg magamnak az érzékenykedést. Muszály valakinek az ésszerűség és száraz tények talaján maradnia.

Régen megtanultam, hogy senkit nem szabad túl közel engednem magamhoz, mert annál nagyobb lesz a fájdalom, ami a veszteséggel jár. Mert előbb-utóbb mindenkit el kell veszítenie az embernek. Talán így természetes.

Nem sok embert szerettem igazán eddigi életemben. Anyukámat, aki imádott minket, Lady Isabell-t, aki nagyon jó volt hozzánk. Ők nincsenek már velünk. És végül a fivéremet, Leon-t, hozzá pedig az utolsó lélegzetemig, végső erőmig ragaszkodni fogok.

-Vindent, ne mondd, hogy nincs javaslatod!-törte meg a csendet Noah.

-Éppenséggel van.- szólalt meg a mi házi bölcsünk.

-És meg is osztod velünk?- kérdeztem.

-Igen. Nos, a jelöltem egy fiatal pap lenne, Allisburg-ből, John Lesswick atya. Hallott már rólunk, nyitott az újdonságokra, igen nagy tudással rendelkezik és mindennél jobban szereti az Urat.

-Eddig jó.- bólintott Leon- de miért lenne ő a lehető legalkalmasabb?

-Mert démonűző pap.- jelentette ki nyugodtan Vincent.

-Jó. Nagyon jó.- mondta maga elé meredve fivérem. -Melly, meglátogatnád? De várj! Inkább csak érdeklődj utána kissé!

-Rendben. Amit csak lehet, hétvégére kiderítem. Vasárnap, ha minden jól megy, el is mehetnénk hozzá.

-Egyet értek.- motyogta. -Mindenki beleegyezik?

-Igen.- mondtam, szavamat pedig egyöntetű pozitív válasz követte.

Huszonhárom

Leon szólt, az ügy el van intézve. Tehát lepihentem, s mikor már egészen jól éreztem magam, letelepedtem fivérem mellett. Húsz szempár szegeződött ránk.
-Leon, beszélhetnénk? Eliotról van szó.
-Tegnap hajnalba halt meg. Ezt ránk bízta.- vette elő a zsebéből Eliot rózsafüzérét.
-De ugye tudod, hogy kell helyette keresnünk valakit?-
-Igen, tudom.- felelte.
-És van már jelölted,- szegeztem neki a kérdést.
-Még nincs.  Melissa, Eliot a barátom volt! Még a hét napos gyászidő sem telt le!
-Leon! Te sem gondolhattad komolyan! Ne gyere nekem a ti nagy barátságotokkal, ez nem adhat okot rá, hogy megszegd a Mester parancsát!
-Nyugodj már meg, húgom, miért lettél ilyen haragos?
-Nem, Leon, nem nyugszom meg! Nem tudom felfogni, hogy ellenszegültél a Mester akaratának! Tudod jól, hogy az volt a parancsa, hogy mindig huszonhárman legyünk! És te egy olyan dologra hivatkozva, mint a "barátság", semmibe veszed ezt! Tudod, hogy nekem hány valódi barátom volt? Egy sem! Soha! De még csak olyan sem, akivel hosszabb ideig jóban lehettem volna! Mert vagy meghaltak, vagy elköltöztünk, vagy a Testvériségért kellett elhagynom őket! Nem én választottam ezt az életet, és te sem! De ha Lady Isabell ezt az életet szánta nekünk, akkor minden erőnkből és tudásunkból a Mestert kell szolgálnunk. Megalkuvás nélkül- vetettem a szemére.
Nem voltam büszke magamra ezért, nem kellett volna így kikelnem magamból, de mind tudtuk, hogy igazam van. Húszan figyeltek minket feszült csendben, huszonegy helyett. Tudtuk, hogy mit jelent ez.
Leon is tudta, ezért nem is szólt egy rossz szót sem. A kezébe temette az arcát, pár perc múlva nézett csak fel.
-Igazad van, húgom. Sajnálom!- mondta halkan.

Érkezés a búvóhelyre

Két-három percig mentem teljes sötétségben, mire egy kanyar után megláttam a város utolsó házainak egyikét, a gyertyafényt az ablakában. Az utolsó útszakaszt már futva tettem meg.
Három napja nem jártam itt, nem sok minden változott azóta.
Közelebb érve láttam, hogy a kis Stephan az ajtóban áll. Ő a legfiatalabb köztünk, alig 15 éves. Tiszta lelkű gyermekkorát adta fel értünk, hogy szolgálja a Szent Célt.
-Stephan, gyere gyorsan be, még megfázol!- tettem a vállára a kezem.
-Melissa? Hát megjöttél?- suttogta mosolyogva.
-Megjöttem. De, Stephan, ne lankadjon a figyelmed! Ellenség is jöhetett volna.- dorgáltam meg. Addig jó, míg csak én teszem, szép szóval.
-Értem. Hoztál hírt?- kérdezte csillogó szemmel.
-Gyere, bent úgyis elmesélem!- nyitottam ki az ajtót és betessékeltem magam előtt.
Bent egy pillanatra körülnéztem. Huszonhárman voltunk, mikor elmentem, de itt most csak huszonkét embert láttam, magamat is ideértve, persze. Eliot nem volt itt.
Néhányan fegyvert tisztogattak, mások olvastak vagy beszélgettek. Egyedül Leon ült csendben, félrevonultan egy sarokban, míg észre nem vett.
-Melissa!- kiáltott fel és odajött hozzám.
-Leon!- öleltem át. -Úgy hiányoztál!
-Mi hírt hoztál, húgom?
-Majdnem lebuktam, Leon! Pengeélen táncolunk! Ha Joseph, ez a koronás gazember a nyomunkra akad, egyikőnk sem menekül. Szinte már hajtóvadászatot indított ellenünk. És ha mi nem leszünk, ki őrzi meg a Mester Írását? NEM KERÜLHET A KEZÜKRE!
-Nyugodj meg, Melissa, nem fogunk lelepleződni! De most pihenj inkább! Igen fáradt lehetsz.- mondta. Búgó, mély hangjában volt valami békés, megnyugtató. Mint régen anyánkéban...

Walking alone with my memories

Ahogy a sötétedő utcákon haladtam a város széle felé, rengeteg érzés és gondolat cikázott bennem.

Nyirkos volt a novemberi levegő, hideg és magán hordozta a város bűzét. Megborzongtam, összehúztam magamon sok helyen lyukas kabátom és szaporábban lépkedtem.

Majdnem lebuktam. Figyelnek is ráadásul, tehát sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ha én lebukom, az alapjaiban rengeti meg a társaságunkat. Ugyanis akkor a bátyám is elveszti a racionális gondolkodását, ami pedig teljes káoszt váltana ki.

Hosszú út vezetett idáig, hogy két tehetséges, ám egyszerű származású gyermekből a Kegyvesztettek vezetői lettünk.

Corelein-ben születtem immár huszonegy éve, apánk kovácsmester volt, de meghalt, mikor három éves voltam, Leon pedig öt. Édesanyánk egyedül nevelt minket nagy szegénységben. Hét éves koromban nagy változás állt be az életünkbe: Lady Isabell magához vett minket, saját gyermekeiként szeretett, nevelt és tanított. Anyánkkal szinte naponta találkoztunk, és boldognak láttuk őt. Leon szerint azért, mert mi is boldogok voltunk. Aztán úrnőnknek menekülnie kellett Corelein országából, mert felségárulással vádolták. Van, mikor így nevezik a hazafiasságot... Minket is vitt magával Hailey királynő birodalmába, Trenich-be.

Első rész - A vallató előtt

-Mit tud erről az emberről? -lökött elém egy pergamendarabot a férfi. Egy név volt rajta.

-Uram, én erről az emberről semmit sem tudok. A nevével is most találkoztam először.

-Ó, tényleg? Hát akkor gondolom így sem ismerős?- húzta cinikus vigyorra formátlan száját. Jól megtermett, kései ötvenes ember volt, alkoholtól és izzadtságtól bűzlött. Kifejezetten csúnya volt, visszataszító.

Egy szénnel rajzolt képet tartott elém. Az asztalon világító három szál gyertya gyér fényében is jól kivehetők voltak az ifjú szabályos, szép vonásai, magabiztos tekintete.

-Nem. Még életemben nem láttam.- hazudtam szemrebbenés nélkül. Mégsem buktathatom le, hiszen a fivérem. Inkább teszem ki magam az inkvizíció minden gyötrelmének, mint hogy eláruljam őt, vagy bárkit a Kegyvesztettek közül.

-Ne szórakozzon velem, nem érek rá napestig itt bájologni! Ön a rebellis Lady Isabell szolgálatában állt, ugye?

-Igen. A lovásza voltam.

-Tehát nem foglalt el bizalmi pozíciót az asszonyánál?

-Nem, kérem. Én csak ritkán és keveset beszéltem a Lady-vel.

-Értem. Van még valami mondanivalója?

-Nincs, uram. Elmehetek?- kérdeztem, nagy adag reménnyel a hangomban a pozitív választ illetően.

-Menjen! Ezúttal elengedem, de tudja, hogy figyeljük! Bármi gyanúsat tesz vagy mond, elfogjuk, és akkor már nem leszek ilyen kegyelmes: rögtön az inkvizítorok elé küldöm!- kiáltott rám. Összerezzentem. Bólintottam, majd sietős léptekkel távoztam a sötét kis pincehelyiségből. Majd az egész helytartói palotából. A külváros felé vettem az irányt, hogy hírt vigyek fivéremnek, aki a Kegyvesztettek vezetője...